Emlékezünk – We remember

Ide írjatok, ha van emléketek Paliról vagy Éváról, amit megosztanátok a családdal, barátokkal. (Névnek akármit beírhatsz, amúgy semmilyen adat nem kötelező.)

Hozzászólás

5 thoughts on “Emlékezünk – We remember

  1. Kedves Mindnyajan,
    Ma, marcius 10 és ebben ez a szomoru évforduloban együtterzö gondolatomat cimezek neketek.
    Egyik elektronikus leveles ladaim eltünt és most nem tudok irni senkinek Pankanak vagy Fruzsinanak . Eva volt az édes Magda nénim (a tanarnöm magyarul Nizzai – Franciaorszag- egyetem) gyermekkori hü baratnöje és talakoztam vele 2001-ben, Budapesti lakasaban egy estén. Kitünö elfelejtetlen estét eltöltöttünk együtt és most nagyon szeretnék elküldeni a jo fényképet amit csinaltam akkor. Késöbb a Magda nénim betegsége közben oriasi tamogatast hozzott nekem és többször voltam nala. A könnyedséget franciaul mélyen csodalkodtam ! Mindezekért és még sok mas addig is élek nem fogok elfelejteni Evat. Szoval remélem, hogy viszonyokat majd megörizünk együtt veletek. Erre, bocsanatot kérlek ha tul sok hiba van a szovegemben. Csak remélem, hogy megértetö és bucsuzom: egyik baratom kedveségenek hala irhattam és ha vissza kell mennem haza gondolatban maradok veletek, legszivesebb üdvözleteimmel.
    Mari-zso

  2. Idézetek
    Veress Palira és Évára gondolva

    meghalni nem könnyű
    Mondotta Weores.
    Mondhatnám nehéz.
    De túlélni se könnyű,
    ha szemembe könny gyűl,
    vagy könnyet ejtek,
    elárulom, hogy tudott,
    amít ő is tud,
    hogy nincs zug,
    mely rejt ott
    a haláltól,
    mely bevett szokás,
    amit tudunk követni,
    mondotta Borghes.
    A könnyező
    nemcsak sír, de sírt ás..
    Csak az vígasz,
    ha igaz,
    Amit az apostol mondott
    Egy sírnál
    az Úrra hivatkozva:
    Ne sírjatok,
    ki a halál kapuján belül
    Már túl jut,
    az Isten színe elé is
    előbb kerül,
    mint aki él ma.
    Csak ne kétezer éve
    mondotta
    volna..
    És én
    hinném,
    hogy a Teremtő
    volna.
    É:s a Big Bang
    az első és egyetlen
    Hang.

  3. Jóféle szálak fonódtak, szőttessé lettek.
    Mitológiai formákká.
    Világméretűre szülték őket.
    Aki csak látta, valamit felfogott belőle.
    Éva, a nagyasszony, Pali, a koherens

  4. Egy napom ráment, órákon át olvastam több részletben.
    De érdemes volt átolvasni egyszerre.
    Jó volt felidézni a Györököt, Ahrenshoop-ot…Gyerekkori nyarakat.
    És a mindennapokat, hisz a szomszédban lakom…

    Fura hogy a Spiess-ék nincsenek említve név szerint, bár mindegy is…tavaly voltam Philiné-nél, lehet, hogy Fruzsa és Panka nem ismerte őket, csak mi a Zsókával?

    Sokmindent előhozott…kiváncsi vagyok, álmodok-e…

    Igen azt álmodtam, hogy jön egy környékbeli híresember ismerős és felveszem a taximmal.

    Fura, holnap megyek le Fehérvárra pont, épp kántorként…

    (Ott már alig vannak zsidók, ami nekem mondjuk jól jön,
    mert speciel még nem tanultam eleget a mostani ünnep dallamait…:-)

    Jólesett kicsit megint siratni a Zsókát. (Meg Mártit, az anyámat. Meg magamat is… )

    Ott Zsóka halálakor persze lezárul az egész gazdag szövésű történet-lánc…olyan, mint egy késszúrás a szöveg végén, borzalmas. Sosem fogom megérteni.

    A legijesztőbb az a rendkívüli artikuláltsága az Évanéninek…Mintha egy óriási lexikon-cikket írna…

    Az egész lényében ez volt a döbbenetes mindig nekem…hogy mintha elemelkedne a valóságtól, mintha 3D-ben egy kínai vagy bizánci császárnő volna igazából…:-)

    Ez a szöveg is olyan részletgazdag és pontos…
    és olyan megalázó, hogy igen, ez volt az élet…ilyen egy élet…pont ilyen.

    És olyan mélyen elveszett máris a múltban…Mintha ez a pontos és artikulált szemlélet eleve csak torz képét adhatná a valóságnak..nem tudom megfogalmazni…olyan lidércesen múltbeli nemcsak a nyilasok és a kommunisták kicsinyes gonoszsága, hanem valahogy a széplelkű ártatlan entellektüelek fájdalma is annyira hihetetlenül távoli, mintha nem is a mi fiatalságunkra ható rémes erők lettek volna (beleértve a jogos Nyugat-imádat elemeit a hatvanas évektől) mindezek…hanem valahol a Holdon játszódó bábszínház díszletei és kellékei jelennének meg sorban kinagyítva, szinte mikroszkopikus részletességgel…

    Érdekes, nem tudom, mi hozza ezt nekem elő…sok családi naplóba belenéztem már korában is…persze régebbiekbe…s talán azért nem éreztem ezt, mert ez az első, ahol bizonyos dolgokra én is emlékezhetek.

    Talán attól fura, hogy noha vannak benne értékelő – sajnálkozó. felháborodó kitételek, mégis mintha szenvtelenségre törekedne szándékosan és ettől kicsit monoton lesz és a tényszerűségre törekvéstől – hogy lenyeli a lehetséges kommentárokat vagy véleményeket – azt érzem, hogy “te jó ég, hogy lehetett ezt..meg ezt..meg ezt…kibírni.”

    (Azért olyan hiteles és megható, hogy 74 után megszűnik ez, csak pár odavetett mondat, de igazán nem folytatódik a történelem. Pár kisebb-nagyobb öröm és csapás…. és vége.)

    Döbbenetes érzés volt olvasni…
    Ja és még valami: hogy a kis anekdoták és a gyerekszáj történetek és minden személyes levél-beli fordulat szinte kiemelkednek az egész elbeszélés szenvtelenségéből és felidézik az igazi, szuper-intelligens, szuper-szellemes, élő embereket…

    Szinte kiszólnak a papírról…nagyon jó részletekkel van tele.

    A “bizánci” hangulat az abból adódik, hogy a szerző teljesen személytelen marad.

    Körülötte mindenki él, gyakran zseniális megjegyzéseket tesz mindenki

    de ő soha nem reagál személyesen.

    Udvarias a többiekkel, nyájas – és lenullázza magát. Mint a haszid ősei.

    Hihetetlen sikeresen jólnevelten elfojtja a kreativitását (ami előtör persze az élet apróságaiban, a szervezési zsenialitásban stb)

    Ez persze nem személyes hiányosság – abban a korban (s ma is) a nők rendszeresen feláldozták magukat a férfiak tehetségének oltárán, annak szervezésével – ritka eseteket (Szántó Piroska) kivéve. /Polcz Alaine is csak a MM halála után bontakozott ki jobban./ Vagy család nélkül lehetséges ez, mint Beney Zsuzsa, akit említ.

    Kicsit magamra is ráismerek…én is gyakran elbújok az írásaimban dokumentumok mögé (a rajzaimnál idézetek mögé).

    És persze az is érdekes, hogy végülis két jelentős kreatív személyiség bontakozik ki it: Pityu és Pali bácsi.

    Paliról festettem életem első olaj-portréját kb tízévesen, hisz a szomszédban laktam és nyilván ő volt az egyik pótapa-figurám,ahogy mondják, különösen, hiszen jóban voltak a valóságos, de ritkán megjelenő igazi apámmal. (Pityuval csak pár szót váltottunk, lévén ritkán volt Pesten régebben – de persze mindkét esetben bennem van az a furcsa érzés, hogy énnekem is van történész-diplomázási meg festési élményem…csak nálam elég erős volt az a másik – sokszor /egy ideig/ náluk is látható – fel-felmerülő jelenség, hogy „ebből nem tudok megélni”…)

    És erre az én válaszom az volt, hogy egy teljesen új területre kanyarodtam – ez viszont az Éva néni számára teljesen idegen volt: visszatérni a zsidó ősök életmódjához (kántorként).

    De az volt az érzésem az utolsó években, hogy megérti ezt a választ.

    Azt is most kezdem felfogni, hogy az ő eltávozásával megint egy nagy darabot elvesztettem az anyámból – és az egész múltamból.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *


*